Az EIONET honlap örömmel osztja meg tagjai írását, cikkeit – akkor is, ha azok tartalmával nem, vagy nem teljesen értünk egyet. Az alábbiakban ismét dr. Faragó Tibor, CSc., c. egyetemi tanár egyik írását osztjuk meg: „Csúcstalálkozók” címmel. (Az írás eredetileg „Felelősség és ígéretek az élhető világért” címen a Szép Szó 2019. szeptember 14-én megjelent számában jelent meg.)
Csúcstalálkozókat rendeznek az ENSZ égisze alatt 2019. szeptember végén New Yorkban, ahol az ENSZ-tagállamok politikai vezetői újra megerősíthetik, hogy felelősséget éreznek a világ sorsa iránt, a nem fenntartható társadalmi, környezeti és gazdasági folyamatokon való felülkerekedésért és a négy évvel ezelőtt egyhangúlag elfogadott fenntartható fejlődési célok teljesítéséért is. A mind szerteágazóbb gondok felismerésének és a közös megoldáskeresésnek azonban már hosszú előtörténete van. Csak remélhető, hogy végre eredményesebb lesz az együttműködés mind a jelen, mind a jövő nemzedékek érdekében.
A múlt század közepétől rendkívül gyors változások kezdődtek a világban, amelyek alapjaiban változtatták meg a társadalmak életét és a környezettel való kölcsönhatásukat. Már addigra is a növekvő létszámú emberiség a földkerekség szinte minden – az emberi élet alapvető feltételeit többé-kevésbé biztosító – térségét fokozatosan belakta, de az ekkor megindult népességrobbanás miatt a még több élelem, erőforrás biztosításához, az ipari, bányászati, építési, szállítási és más tevékenységekhez újabb és újabb területeket vettünk el gyorsuló tempóban a természettől. Az őshonos növény- és állatvilág élettere szűkült, sokszínűsége drámai módon csökkent. Sokféle matéria, mint a homok, az agyag, a fémes és nemfémes ásványok kitermelése, az édesvízkészletek fel- és elhasználása példátlan ütemű lett. Ezzel párhuzamosan nőtt a környezet terhelése a szennyező anyagok kibocsátásával, amelyek egy része felhalmozódott a légkörben, a víztestekben, a talajban, a bioszférában, illetve nagy távolságokra is eljutott és károsan hatott az emberi egészségre is.
A természeti környezet biztosítja életfeltételeinket, így a tiszta levegőt, ivóvizet, táplálékot, lakóterületet, de állapotának romlása globális szinten ott tart, hogy veszélyes határokhoz közeledünk. E változások araszolva erősödő vagy szélsőséges jelenségek által kiváltott hatásaihoz a társadalmak és az ökológiai rendszerek sokasága egyre kevésbé tud alkalmazkodni. A szűkülő mennyiségű vagy már nehezebben elérhető természeti javak, mint a kőolaj, kritikus nyersanyagok, egyes tengeri halállományok „megszerzése” világszerte konfliktusokat vált ki. Az erőforrásokban, azok haszonvétele feletti rendelkezésben megmutatkozó különbségek számottevően hatnak az életszínvonalbeli eltérések alakulására is - mind nemzetközi szinten, mind egy-egy ország régiói, társadalmi csoportjai között. Hogy mennyire nem víziókról van szó, azt jól mutatja az északi sarkvidéki mélytengeri szénhidrogén-vagyonért megindult nagyhatalmi „versenyfutás”, a Dél-kínai tenger vagy a Földközi-tenger keleti térségében éleződő feszültség, a japán elektronikai ipar számára kulcsfontosságú ritkaföldfémekre vonatkozó kínai embargó, vagy a Nílus mentén feléledt viszály.
A globális gondok felismerése
A társadalmakat és természeti környezetüket is veszélyeztető, nagy iramban kibontakozó folyamatok felismerése nem újkeletű. Már több mint félévszázaddal ezelőtt, 1962-ben Rachel Carson a „Néma tavasz” c. könyvében így fogalmazott: „Az ember által a saját környezete ellen elkövetett merényletek legriasztóbbika a föld, a vizek és a levegő elszennyezése.” 1968-ban a „Csak egyetlen Föld van” c. kötet szerzői, Barbara Ward és René Dubos szerint: „a hirtelen és óriási mértékű gyorsulás az energia- és anyagfelhasználásban, a városiasodásban, a fogyasztási eszmények és a belőlük következő szennyeződés terén (…) veszedelmesen, és talán helyrehozhatatlanul megváltoztathatja bolygónk természetes rendjét, amitől pedig az ember biológiai fennmaradása függ. (…) A történelem fordulópontjához érkeztünk.” 1972-ben a Római Klub adta közre „A növekedés határai” címmel Donella és Dennis Meadows, Jorgen Randers, William Behrens elemzését arról, hogy a nem megújuló természeti erőforrások korlátossága és a környezetszennyezés káros hatásai miatt egy határon túl nem lehetséges a gyarapodó világnépesség számára a gazdasági termelés növelése; e határ átlépése hanyatláshoz, összeomláshoz vezethet. A szerzők szerint a feltételezhető „tragikus következmények felfogása lényeges olyan új megközelítések kezdeményezéséhez, amelyek az emberi magatartás alapvető módosítását eredményezik.”
De nem csak általában van szó a földi környezeti rendszer egyensúlyáról és arról, hogy az emberi beavatkozások hatásai elérhetnek egy határt, amin túl felborul az egyensúly. Johan Rockström kutatócsoportja 2009-ben néhány különösen kritikus folyamatra állapított meg planetáris határokat. Szerintük növekvő kockázatot jelent az édesvízkészletek túlhasználata, az óceánok savasodása, a környezet vegyianyag-szennyezése, miközben a földhasználat- és az éghajlatváltozás folyamata, a bioszféra foszforterhelése már kilépett a biztonságosnak tekintett értékzónából, a nagymérvű nitrogénműtrágya-használat és a drasztikusan pusztuló biológiai sokféleség következményei pedig már kifejezetten veszélyes szintet értek el.
A nem fenntartható folyamatok elismerése
A politikusok figyelemmel voltak a tudósok jelzéseire az 1970-es évektől kezdődően, és a hidegháborús szembenállást valamelyest megtörő enyhülésnek is köszönhetően, hozzájárultak – a történelmi jelentőségűnek bizonyult – 1972. évi ENSZ-konferencia (Stockholm), majd az 1975. évi pán-európai biztonsági és együttműködési értekezlet (Helsinki) megtartásához, azok záródokumentumainak elfogadásához. Ezek megállapításai szerint a környezet védelme mindenütt kiemelkedő fontosságú a társadalmi és gazdasági fejlődéshez. A stockholmi nyilatkozat a határozottabb fellépés szükségességét így indokolta: „A történelemben egy olyan ponthoz érkeztünk, amikor szerte a világban jobban számításba kell vennünk cselekedeteink környezeti következményeit. A nemtörődömséggel vagy közömbösséggel súlyosan és visszafordíthatatlanul károsíthatjuk a földi környezetet, amelytől életünk és jóllétünk függ.”
A környezeti ügyek nem kezelhetők különálló módon, mert messzemenően összekapcsolódnak társadalmi és gazdasági problémákkal, mégis hosszú éveknek kellett eltelniük az átfogó megközelítésig. Ezt jelenítette meg a Gro Harlem Brundtland norvég miniszterelnök asszony által vezetett bizottság „Közös jövőnk” c. 1987. évi jelentése. Ez alapozta meg az 1992. évi riói ENSZ-csúcstalálkozót előkészítő tárgyalásokat, amelyek nyomán megszületett a fenntartható fejlődés világprogramját tartalmazó, „Feladatok a 21. századra” (https://en.wikipedia.org/wiki/Agenda_21 ) c. dokumentum. A nemzetközi közösség elismerte, hogy „az emberiség történetének döntő pillanatát éli, amikor szembe kell néznünk a nemzetek közti és nemzeteken belüli egyenlőtlenségek állandósulásával, a súlyosbodó szegénységgel, éhínséggel, rossz egészségügyi körülményekkel és analfabetizmussal, valamint a folyamatosan pusztuló ökoszisztémával, amelytől pedig jóllétünk függ (…). Egy nemzet sem képes ezt egyedül megoldani, de együtt igen – a fenntartható fejlődést célzó világméretű összefogással.”
A program a legmagasabb szintű politikai elkötelezettséget tükrözte, de csak temérdek kompromisszum árán születhetett meg. (Még az utolsó éjszakákon is folytatott egyeztetéseknek a magyar tárgyalódelegáció tagjaként e sorok írója is részese lehetett.) Sokan ragaszkodtak például ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés elérését össze kell kötni a gazdasági növekedéssel, ami ellen Lester Brown, Herman Daly és más neves szakértők is érvek sorát hozták fel, mégis az 1992-ben elfogadott program lett a „hivatalos” nemzetközi együttműködés alapja.
Egy évtizeddel később, a 2002. évi Fenntartható Fejlődési Világtalálkozón mintha a történelem megismételte volna önmagát. Kofi Annan ENSZ-főtitkár sommásan így fogalmazott: „Szembe kell néznünk a kellemetlen igazsággal: a jelenlegi fejlődési modell csak keveseknek lett gyümölcsöző, miközben hibásnak bizonyult sokak számára. Egy olyan fejlődési irányról, amely tönkreteszi a környezetet és az emberiség többségét a nyomorban hagyja hátra, hamar bebizonyosodik, hogy zsákutcát jelent mindenki számára.” A találkozón elfogadott nyilatkozatban újra megígérték: „az emberiség válaszúthoz érkezett, összefogtunk és közös eltökéltséggel határozott erőfeszítést teszünk arra, hogy megfeleljünk a szegénység felszámolását és az emberi fejlődést eredményező tervre vonatkozó igénynek (…), keresve a közös utat egy olyan világ felé, amely tiszteletben tartja és megvalósítja a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos elképzelést.”
2012 februárjában a Római Klub jubileumi ülésén Dennis Meadows arról tartott előadást, hogy már „túl késő a fenntartható fejlődés eléréséhez”, mert globális társadalmi-gazdasági rendszerünk jóval túllépett a földi környezet eltartóképességének határán. A politika színpadán kevésbé drámai volt a helyzetértékelés. A 2012. évi magasszintű konferencián a résztvevők „csak” azt állapították meg, hogy nem teljesültek a korábbi vállalások. Eszerint még mindig a világnépesség egyötöde mélyszegénységben élt, egyhetede krónikusan éhezett, sokfelé nagy maradt a munkanélküliség, tovább nőttek az éghajlatváltozást kiváltó kibocsátások, nem sikerült megállítani a biológiai sokféleség csökkenését. Mindezekre tekintettel: „Mi, állam- és kormányfők (…) megerősítjük, hogy konkrét intézkedéseket teszünk a fenntartható fejlődési vállalások végrehajtásának felgyorsítására.” Az előzmények tükrében ez az általános jellegű elköteleződés nem látszott elégségesnek, ezért döntés született, hogy alapjaiban kell újragondolni az együttműködést és minden területre kiterjedően konkrét célokat kell meghatározni.
Új célok, új ígéretek
Az ENSZ-tagállamok vezetői 2015-ben valóban egy minden addiginál átfogóbb és konkrétabb programról állapodtak meg. Ennek történelmi jelentőségét tömören így jellemezték: „Mi lehetünk az első generáció, amelynek sikerül véget vetnie a szegénységnek, ahogy mi lehetünk az utolsók, akiknek esélyük van megmenteni a bolygót. A világ jobb hely lesz 2030-ban, ha céljainkat sikerül megvalósítanunk.” Megfogadták, hogy véget vetnek a szegénységnek és az éhezésnek mindenhol; mindenki számára lesz egészséges ivóvíz, megfelelő szintű szanitáció, biztonságos lakhatás és méltányos munka. Küzdeni fognak az országokon belüli és azok közötti egyenlőtlenségek ellen, megvédik az emberi jogokat, támogatják a jogállamiságot, jelentősen csökkentik a korrupciót. Elérik, hogy egyetemesen hozzáférhetők legyenek az alapvető egészségügyi szolgáltatások, és hogy minden fiatal elvégezze az ingyenesen biztosított, minőségi képzést adó alap- és középfokú iskolát. Gondoskodnak a természeti erőforrások tartós védelméről, sürgős lépéseket tesznek a klímaváltozás és hatásainak leküzdésére, a biológiai sokféleség csökkenésének megállítására, a fenntartható erdőgazdálkodásért.
2019. szeptember végén újból magasszintű találkozókat tartanak: a négy éve elfogadott – világunk jobbá tételét, mindenkinek méltányos életkörülményeket ígérő – fenntartható fejlődési program eddigi végrehajtásáról és ehhez is kapcsolódóan külön fórumokon a globális klímapolitikai, egészségügyi ellátási, fejlesztés-támogatási teendőkről. A résztvevők ismét kijelenthetik, hogy teljesíteni fogják a korábbi vállalásokat és ezt az eddiginél nagyobb elszántsággal, hatásosabb eszközökkel fogják megtenni. A kormányok elsődleges felelőssége mellett mindebben lényeges a szerepe a tudományos, a gazdasági és a civil szervezeteknek is. Mert a nemrég közzétett helyzetértékelés szerint ugyan néhány területen mutatkozik előrehaladás (pl. a gyermek- és csecsemőhalandósággal, a biztonságos ivóvízzel kapcsolatban), de nagyon sok célterületen a helyzet alig javult (pl. a mélyszegénység felszámolása terén), vagy éppenséggel romlott (éhezés, egyenlőtlenségek, környezetbe kerülő műanyag-hulladékok, biológiai sokféleség, éghajlatváltozás).
A szeptemberi csúcstalálkozón majd elfogadásra ajánlott, de előre véglegesített szövegű nyilatkozat értelmében: a pár éve közösen elhatározott program teljesítése csak úgy lehetséges, ha végrehajtását felgyorsítják, az országok vezetői pedig vállalják, hogy a célok elérésére hatékonyabb nemzeti intézkedéseket is tesznek. Úgy legyen! 2016-tól kezdve az ENSZ-tagállamok nagy része beszámolt szándékairól, addigi lépéseiről, mégis döntő többségük eleddig nem fogadott el és nem kezdett végrehajtani konkrét cselekvési tervet a fenntartható fejlődési célok nemzeti szintű átvételére és 2030-ig történő teljesítésére. Mindez hazánkra is érvényes annak ellenére, hogy 2017-ben kormányhatározat jelent meg e feladatkörről, az ENSZ fórumán 2018-ban közreadott önkéntes jelentés szerint pedig: „országunk szilárdan és hosszú ideje elkötelezett abban, hogy hozzájáruljon minden szinten a 2030-as egyetemes keretprogram ambiciózus megvalósításához.”
Sokan, sokféleképpen adtak magyarázatot arra, hogy az elmúlt évtizedekben jóváhagyott programokban, megállapodásokban – a fenntarthatatlan társadalmi, környezeti és gazdasági problémák megoldására – elhatározott célok miért nem-, vagy csak nagyon részlegesen teljesültek. Abban nagyfokú az egyetértés, hogy a kialakult gondokért eltérő a fejlett és a fejlődő országok történelmi felelőssége, s egyúttal a cselekvési lehetősége és az ehhez szükséges eszközrendszere. De a növekvő kölcsönös függőség, a hatékony közös fellépés fontosságának kellő fokú megértése nélkül nem kerülhetünk közelebb a fenntartható fejlődéssel azonosított jövőkép eléréséhez sem 2030-ig, sem azt követően. Az újabb csúcstalálkozók megerősíthetik az együtt elfogadott célok teljesítéséhez elengedhetetlen nemzetközi együttműködést és talán felgyorsítják mindenütt a nemzeti szintű cselekvést is.
A szerző néhány korábbi írása:
- Világunk 2030-ban: fenntartható fejlődési célok. Külügyi Szemle (2016), 15:2, 3-24. http://real.mtak.hu/38257/
- Párizsi klíma-megállapodás. Magyar Energetika (2016) 23:1, 8-12. http://real.mtak.hu/62026/
- Energiát mindenkinek, de fenntarthatóan! Magyar Energetika (2019) 26:2, 16-21. http://real.mtak.hu/93062/
- Klímakonferencia Katowicében. TermészetBúvár, (2019) 74:1, 2-3. o. http://real-j.mtak.hu/12236/1/TB_2019_01_digitalis.pdf
- EU energia- és klímapolitika. Lépések (a fenntarthatóság felé), (2018) 23:4, 4-6. o. http://real.mtak.hu/93061/
- Kőolajkészletek: nemzetközi területeken. Környezet és energia, MTA DAB, (2018) 25-31. http://real.mtak.hu/79248/
- Környezettudomány és szkepticizmus. Magyar Tudomány (2018) 179:9, 1289-1303. http://real.mtak.hu/84077/
- Klímatárgyalások. Körforgásos gazdaság és környezet (2018), 2:4, 22-28. http://real.mtak.hu/93060/
- Nagyhatalmi érdekek, globális környezet. Magyar Energetika (2018) 25:1, 12-17. http://real.mtak.hu/75715/
- Nemzetközi környezetpolitika. Klímabarát Települések Sz.: „Mérsékelt öv?” (2018) 5-19. http://real.mtak.hu/84429/
- Ózonréteg megmentése. Magyar Tudomány (2017) 178:9, 1105-1113. http://www.matud.iif.hu/2017/09/12.htm
- Climate change hazard: the science-policy gap. Időjárás (2016) 120:1, 1-40. http://real.mtak.hu/60726/
- Higany-egyezmény. Magyar Kémikusok Lapja (2015) 70:1, 11-14; 70:2, 43-47. http://real.mtak.hu/61562/
- Fejlesztési és fenntartható fejlődési célok. Statisztikai Szemle 91:8-9, 823-841. http://real.mtak.hu/62437/
- Globálisan növekvő hulladékmennyiség. Ipari Ökológia 2:1, 43-76. http://real.mtak.hu/62439/
- Fenntartható fejlődés: négy évtized. Külügyi Szemle 11:3, 189-211. http://real.mtak.hu/62578/
