„Isten arra kér minket, hogy merjünk valami újat teremteni. Nem térhetünk vissza a krízis előtti politikai és gazdasági rendszerek hamis értékpapírjaihoz.”
Előszó
A mostani időt az újragondolás idejének látom. Arra gondolok, amit Jézus mond Péternek a Lukács 22:31-ben, hogy az ördög azt akarja, hogy megrostáljanak minket, mint a búzát. Amikor krízisbe kerülünk, akkor átrostáltatunk. A kategóriáid és a gondolkodásmódod megrendül; prioritásaid és az életstílusod megkérdőjeleződnek. Vagy a saját választásod, vagy szükségszerűség miatt, de átlépsz a küszöbön, mert vannak olyan krízisek, akárcsak a mostani, amelyeket nem lehet elkerülni.
A kérdés az, hogy átvészeled-e ezt a krízist, és ha igen, akkor hogyan. A krízis alapszabálya, hogy nem ugyanaz jön ki belőle, mint aki bement. Ha túljutsz rajta, akkor vagy egy jobb, vagy egy rosszabb emberként jössz ki, de soha nem ugyanolyanként.
A próbák idejét éljük. A Biblia az ilyen megpróbáltatások leírásakor a tűzön való áthaladásról beszél, mint egy kemence, amely teszteli a fazekas keze munkáját (Sirák 27: 5). A tény az, hogy mindannyiunkat próbára tesznek az életben. Így növekszünk.
Az élet megpróbáltatásai során felfeded a szíved: milyen szilárd, milyen irgalmas, milyen nagy vagy kicsi. A normális időkben a társadalmi helyzetek formalizáltak: soha nem kell feltárnod magad. Mosolyogsz, megfelelő dolgokat mondasz, és sértetlenül élsz, anélkül, hogy valaha is meg kellene mutatnod, ki vagy valójában. De amikor krízisben vagy, akkor ez az ellenkezője. Választanod kell. És amikor választasz, akkor feltárod a szíved.
Gondolj arra, hogy mi történik a történelemben. Amikor az emberek szívét próbára teszik, akkor rájönnek, hogy mi tartotta őket vissza. Érzik az Úr jelenlétét is, aki hű és válaszol népének kiáltására. Az ezt követő összecsapás egyben az új jövő megnyílása is. Gondolj arra, amit a Covid-19 krízisben láttunk. Mindazokra a mártírokra, férfiakra és nőkre, akik életüket a leginkább rászorulók szolgálatába adták.
Gondolj az egészségügyi dolgozókra, az orvosokra, az ápolókra és más gondozókra, és a lelkészekre is és mindazokra, akik úgy döntöttek, hogy másokat kísérnek fájdalmukban. A szükséges óvintézkedések megtételével igyekeztek másoknak támogatást és vigaszt nyújtani. A közelség és a gyengédség tanúi voltak. Tragikusan sokan meghaltak. Hogy tiszteletben tartsuk bizonyságukat és sok ember szenvedését, a holnapot kell építenünk, követve az utat, amit megvilágítottak számunkra.
De - és ezt fájdalommal és szégyennel mondom - gondoljunk az uzsorásokra, a fizetésnapi hitelezőkre is, akik a kétségbeesett emberek ajtaja előtt jelentek meg. Ha kinyújtják a kezüket, az olyan kölcsönöket ajánlanak, amelyeket soha nem lehet visszafizetni, és amelyek véglegesen eladósítják azokat, akik elfogadják őket. Az ilyen hitelezők mások szenvedésével spekulálnak.
A krízis pillanataiban egyszerre kapsz jót és rosszat is: az emberek megmutatkoznak olyannak, amilyenek valójában. Néhányan a rászorulókat szolgálják, néhányan pedig meggazdagodnak mások szükségletein. Néhányan elköltöznek, hogy találkozzanak másokkal - új és kreatív módokon, anélkül, hogy elhagynák házukat -, míg mások védekező páncélok mögé vonulnak. Szívünk állapota megmutatkozik.
Nem csak egyes személyeket tesznek próbára, hanem egész népeket. Gondoljunk csak arra, hogy a kormányoknak reagálniuk kellett a járványra. Mi számít jobban: gondoskodni az emberekről, vagy fenntartani a pénzügyi rendszer működését? Vigyázunk-e emberekre, vagy feláldozzuk őket a részvénypiac érdekében? Leállítjuk a gazdagság gépezetét, tudván, hogy az emberek szenvedni fognak, de így mentünk életeket? Egyes esetekben a kormányok megpróbálták először megvédeni a gazdaságot, talán azért, mert nem értették a járvány nagyságát, vagy mert hiányoztak az erőforrások. Ezek a kormányok elzálogosították a népüket. E döntések meghozatalakor próbára tették a prioritásaikat, és az értékeik megmutatkoztak.
A krízisben mindig megjelenik a visszavonulás kísértése. Természetesen vannak olyan esetek, amikor taktikai okokból vissza kell vonulnunk (amint a Biblia mondja: „Térj sátraidba, Izrael, törődj, Dávid, a magad házával!” 1 Királyok 12:16), de vannak olyan helyzetek, amikor ezt tenni sem nem helyes, sem nem emberséges. Jézus ezt világossá teszi a jó szamaritánusról szóló híres példázatában. Amikor a lévita és a pap visszavonul a vérző és tolvajok által megvert férfitól, „funkcionális” visszavonulást hajtanak végre, ami azt jelenti, hogy megpróbálják megőrizni saját helyüket, szerepüket, status quo-jukat – mikor krízissel néznek szembe, amely próbára teszi őket.
Krízisben a funkcionalizmusunk ellazul; felül kell vizsgálnunk és módosítanunk kell szerepeinket és szokásainkat, hogy jobb emberként jöhessünk ki a krízisből. A krízis mindig megköveteli, hogy egész önmagunk jelen legyen: nem vonulhatsz vissza, nem húzódhatsz vissza a régi megoldásokhoz és szerepekhez. Gondoljunk a szamaritánusra: megáll, odaáll, cselekszik, belép a sebesült világába, beleveti magát a helyzetbe, a másik szenvedésébe, és így új jövőt teremt.
Szamaritánus módon viselkedni krízis idején azt jelenti, hogy hagyom, hogy megdöbbentsen az, amit látok, tudván, hogy a szenvedés megváltoztat. Mi, keresztények, úgy beszélünk erről, hogy felvesszük és átkaroljuk a Keresztet. Átkaroljuk a Keresztet, bízva abban, hogy új élet jön el, bátorságot gyűjtve hogy abbahagyjuk a siránkozást, kimozduljunk és másokat szolgáljunk, és ezáltal lehetővé tegyük a változást, amely csak együttérzésből és szolgálatból jön el.
Egyesek egy vállrándítással reagálnak a krízis szenvedéseire. Azt mondják: „Isten így alkotta a világot, ez van.” De egy ilyen válasz félreértelmezi Isten teremtését, azt statikusnak gondolja, pedig ez egy dinamikus folyamat. A világ mindig teremtetik. Pál a Rómaiakhoz írt levelében (8:22) azt mondja, hogy a teremtés a születési fájdalmaktól nyög. Isten folyamatosan velünk, partnerként akarja teremteni a világot. Meghívott minket, hogy kezdettől fogva csatlakozzunk hozzá, békés időkben és krízis idején - mindenkor. Ez nem olyan, mint ha mindent megkaptunk volna becsomagolva és lepecsételve: „Itt van, tessék a világ.”
A teremtés történetében Isten megparancsolja Ádámnak és Évának, hogy szaporodjon és sokasodjon. Az emberiség feladata, hogy megváltoztassa, felépítse, és uralja a teremtést - abban a pozitív értelemben, hogy abból és azzal együtt alkosson. Tehát a jövő nem függ valami láthatatlan mechanizmustól, egy olyan a jövőtől, amelyben az emberiség passzív néző. Nem: főszereplők vagyunk, és ha kibővíthetem a szót, társ-alkotók vagyunk (co-creators). Amikor az Úr azt mondta, hogy menjetek és sokasodjatok, uraljátok a földet, azt mondja: Legyetek a jövőtök alkotói.
Ebből a krízisből jobban is és rosszabbul is kijöhetünk. Csúszhatunk visszafelé, vagy létrehozhatunk valami újat. Egyelőre arra van szükségünk, hogy lehetőségünk legyen a változásra, helyet teremtsünk a szükséges új dolgok számára. Mintha Isten azt mondaná Ézsaiásnak: Gyere, beszéljük meg ezt. Ha hajlandó vagy figyelni, akkor nagyszerű jövőnk lesz. De ha nem vagy hajlandó figyelni, akkor fegyver pusztít el titeket. (Ézsaiás 1: 18–20).
Sok fegyver fenyeget, hogy elpusztítson.
A Covid-krízis különlegesnek tűnhet, mert az emberiség nagy részét érinti. De csak annyiban különleges, hogy mennyire látható. Ezer más krízis létezik, amelyek ugyanolyan súlyosak, de néhányunktól éppen elég messze van ahhoz, hogy úgy cselekedhessünk, mintha nem is léteznének. Gondolj például a világ különböző részein szétszórt háborúkra; fegyverek gyártása és kereskedelmére; a szegénység, az éhség és a lehetőségek hiánya elől menekülők százezreire; az éghajlatváltozásra. Ezek a tragédiák tőlünk távolinak tűnhetnek, hiszen a hírekben alig jelnek meg. és azok sajnos nem késztetnek minket arra, hogy megváltoztassuk napirendünket és prioritásainkat. De a Covid-krízishez hasonlóan ezek az egész emberiségre kihatnak.
Nézd csak meg a számokat, hogy mennyit költ egy nemzet a fegyverekre, és a véred megfagy. Aztán hasonlítsd össze ezeket a számokat az UNICEF statisztikáival arról, hogy hány gyermek nem jut iskolába és éhesen fekszik ágyba, és rájössz, hogy ki fizeti a fegyverkiadások árát. Az idei év első négy hónapjában 3,7 millió ember halt éhen. És hányan haltak meg háborúban? A fegyverkiadások elpusztítják az emberiséget. Ez egy nagyon súlyos koronavírus, de mivel ennek áldozatai rejtve vannak előttünk, nem beszélünk róla.
Hasonlóan sokunktól rejtve van a természeti világ pusztulása is. Úgy gondoltuk, hogy ez nem érint bennünket, mert máshol történik. De hirtelen meglátjuk, elér minket: először úszik át hajó az Északi-sarok fölött, és rájövünk, hogy a távoli árvizek és erdőtüzek ugyanazon krízis részei, amely mindannyiunkat érint.
Nézz most ránk: arcmaszkokat veszünk fel, hogy megvédjük magunkat és másokat egy vírustól, amelyet nem láthatunk. De mi van a többi nem látható vírussal, amelyektől meg kell védenünk magunkat? Hogyan fogjuk kezelni a világ rejtett járványait: az éhség, az erőszak és az éghajlatváltozás járványait?
Ha kevésbé önzően akarunk kijönni ebből a krízisből, mint ahogyan belementünk, akkor hagynunk kell, hogy megérintsen mások fájdalma. Van egy sor Friedrich Hölderlin Hyperionjában, amely megszólít; ez arról szól, hogy a krízisben fenyegető veszély soha nem teljes; mindig van kiút. „Ahol a veszély rejlik, a megtartó erő is növekszik.” Ez az emberi történet zsenialitása: a pusztulás elől mindig lehet menekülni. Ahol az emberiségnek cselekednie kell, pontosan ott van, magában a fenyegetésben; ott nyílik az ajtó. Hölderlinnek ez a sora mellettem volt életem különböző pontjain.
Ez az a pillanat, hogy álmodjunk nagyot, hogy gondoljuk át prioritásainkat - mit értékelünk, mit akarunk, mit keresünk -, és elkötelezzük magunkat amellett, hogy mindennapjainkban cselekedjünk azért, amiről álmodtunk. Amit hallok ebben a pillanatban, az ahhoz hasonlít, amint Ézsaiás hallja az Isten hangját: Gyere, beszéljük ezt meg. Merjünk álmodni.
Isten arra kér minket, hogy merjünk valami újat teremteni. Nem térhetünk vissza a krízis előtti politikai és gazdasági rendszerek hamis értékpapírjaihoz. Olyan gazdaságokra van szükségünk, amelyek hozzáférést biztosítanak a teremtés gyümölcseihez, az élet alapvető szükségleteihez: a földhöz, a szálláshoz és a munkához. Szükségünk van egy olyan politikára, amely integráló és párbeszédet folytat a szegényekkel, a kirekesztettekkel és a kiszolgáltatottakkal, amely szót ad az embereknek hogy beleszólhassanak az életüket befolyásoló döntésekbe. Lassítanunk kell, leltároznunk kell hogy mink van, és meg kell terveznünk az együttélés jobb módjait ezen a földön.
Ez mindannyiunk feladata, amelyre mindannyian meghívást kaptunk. De ez most különösen a nyugtalan szív, az egészséges nyugtalanság ideje, amely cselekvésre sarkall minket. Most minden eddiginél jobban feltárul az a tévedés, hogy az individualizmust a társadalom szervező elvévé tettük. Mi lesz az új szervező elv?
Olyan emberek mozgalmára van szükségünk, akik tudják, hogy szükségünk van egymásra, akik felelősségérzetet mutatnak mások és a világ iránt. Ki kell hirdetnünk, hogy a kedvesség, a hit és a közjó érdekében végzett munka nagyszerű életcélok, amelyekhez bátorság és erő szükséges; míg a csúszós beszédű felületesség és az etika megcsúfolása nem tesz jót nekünk. A modern korszaknak, amely ilyen szándékkal alakította az egyenlőséget és a szabadságot, most a testvériségre kell összpontosítania - ugyanazzal a lendülettel és kitartással - hogy szembenézzen az előttünk álló kihívásokkal. A testvériség képessé teszi a szabadságot és az egyenlőséget, hogy elfoglalhassa a szimfóniában a megfelelő helyet.
Emberek milliói kérdezték meg önmaguktól és egymástól, hol találhatják Istent ebben a krízisben. Ami eszembe jut, az a túlcsordulás. Nagyszerű folyókra gondolok, amelyek gyengéden duzzadnak, olyan fokozatosan, hogy alig lehet észrevenni, de aztán eljön a pillanat, és széttörik a partjaik, és kiáradnak. Társadalmunkban Isten kegyelme ilyen túlcsorduló pillanatokban tör elő: kitör, szétszakítja azokat a hagyományos korlátokat, amelyek oly sok embert visszatartottak attól, amit megérdemelnek, felrázza szerepeinket és gondolkodásunkat. A túlcsordulás abban a szenvedésben keresendő, amelyet ez a krízis feltárt, és azokban a kreatív dolgokban, amelyekkel oly sok ember reagált.
Látom, hogy a kegyelem nálunk kicsordul. A szíveket próbára tették. A krízis új bátorságot és együttérzést váltott ki. Néhányan átrostáltattak és ők azzal válaszoltak, hogy újraképzelik a világunkat. Mások azzal válaszoltak, hogy konkrét módokon segítették a rászorulókat, ami átalakíthatja felebarátunk szenvedését. Ez reménnyel tölt el, hogy jobban jöhetünk ki ebből a krízisből. De tisztán kell látnunk, jól kell választanunk és helyesen kell cselekednünk.
Beszéljünk arról, hogy hogyan. Engedjük, hogy Isten Ézsaiáshoz intézett szavai hozzánk szóljanak: Gyere, beszéljük meg ezt. Merjünk álmodni.
FERENC PÁPA, 2020
A fenti szöveg a könyv előszavának fordítása. A fordítás angol nyelvről készült az alábbi forrás felhasználásával: https://www.amazon.com/Let-Us-Dream-Better-Future/dp/1982171863
Az előszó angol nyelvű szövege PDF formátumban elérhető itt.
