Az EIONET hálózat magyar oldalán örömmel adunk közre olyan írásokat, amelyet tagjaink jelentettek meg. Az alábbi tanulmány Antal Z. Lászlótól, az MTA TK Szociológiai Intézetének kandidátusától, tudományos főmunkatársától származik.

Változások a természet és a társadalom kapcsolatában

A természet és a társadalom kapcsolata az elmúlt évszázadokban alapvetően megváltozott. Míg a tradicionális társadalmakban a természet és a társadalom egymással elválasztatlanul összetartozott, addig a modern társadalmak egyik jellegzetes vonása a természet és a társadalom szétválasztása. Az elmúlt évtizedekben a Föld ökológiai állapotában bekövetkezett változások és ezeknek a változásoknak a társadalmak jövőjét fenyegető következményei a társadalomtudósok egy részét arra késztették, hogy a természet és a társadalom viszonyát és az ebben a viszonyban történt változásokat megvizsgálják. Az ezzel a kérdéssel foglalkozó tudósok egy része arra a következtetésre jutott, hogy ha a Föld ökológiai állapotában bekövetkezett változások okait kutatjuk, akkor azok egy pontosan nem meghatározható része a természet és a társadalom kapcsolatában történt változásokra vezethető vissza (Vida, 2001; Latour,1999; Meadows et al., 2005; Brezsnyánszky-Szarka, 2008; Némedi, 2008; Rockström et al., 2009).

Az egyik legtekintélyesebb kortársfilozófus, szociológus, Bruno Latouris az ökológiai válságok okait kutatva ezt a szétválasztást találta az egyik olyan feltételnek, amely a modern társadalmakat megkülönbözteti minden más társadalomtól, és ez volt az egyik olyan „társadalmi innováció”, amely a „modernek alkotmányának” egyik sarkalatos pontjává vált. „Teljes mértékben el kell választani egyfelől a természeti világot… és a társadalmi világot…” - írja a Sohasem voltunk modernek c. könyvében (Latour,1999, 59. o.). A modern társadalmak számára az új „alkotmány” alkalmazása rendkívüli gazdasági sikerek eléréséhez vezetett,és minden földrészre kiterjedő politikai hatalom elérését eredményezte. E sikereket és eredményeket látva ennek az „alkotmánynak” ezt a pontját a Föld legtöbb országában átvették és alkalmazzák. A természet és a társadalom szétválasztásának azonban az lett az egyik következménye, hogy ezek a társadalmak egyre kevésbé vették és veszik figyelembe a természet törvényeit.

A természet és a társadalom kapcsolatával foglalkozó számos kutató jutott arra a következtetésre, hogy az egyre gyakoribbá és egyre jelentősebb méretűvé váló „törvénysértések” hozzájárulnak azokhoz a természetben történő változásokhoz, amelyek különböző mértékben, de ma már minden országba megzavarják a társadalmak működési rendjét. Ezek közül az egyik –s hangsúlyozottan csak az egyik –az éghajlat változása.

„Mi lenne, ha megállna a klímaváltozás?”

Mivel nemzetközi szinten az elmúlt évtizedekben a klímaváltozás váltotta ki a legnagyobb társadalmi, gazdasági és politikai érdeklődést, ezért ezen a téren végzett kutatások eredményeként rendkívüli mennyiségű tudományos ismeret halmozódott fel a természet és a társadalom kapcsolatáról. Így a klímaváltozással foglalkozó kutatások eredményei nemcsak a „klímaváltozás megoldásához”, hanem más, a Föld ökológiai rendszerében történt változások megértéséhez is közelebb vihetnek minket. Ezért a tudományos ülés „Mi lenne, ha megállna a klímaváltozás?” kérdésére –amely azt feltételezi, hogy az előrejelzések tévesek bizonyulnak, ami valóban nem zárható ki –azt válaszolhatjuk, hogy ebben az esetben a klímaváltozással foglalkozó kutatások számos társadalmi szempontból fontos eredménye elveszne. (Ez igaz lehet más szempontból fontos eredményekre is, de e tanulmányomban a szociológia szempontjaival foglalkozom.)

A legnagyobb veszteség véleményem szerint az lenne, hogy az ökológiai tudatosság –amelynek kialakulásához és megerősödéséhez a klímaváltozás jelentős mértékben hozzájárult –meggyengülne. Többek között a klímaváltozással kapcsolatos széleskörű kutatásoknak köszönhetően született meg az a felismerés, hogy a jelenlegi társadalmi, gazdasági és politikai feltételek között sem a klímaváltozásra, sem más ökológiai kérdésre nem lehet érdemi választ adni, így a klímaváltozás is hozzájárul egy jövőbeli, új alapokon nyugvó társadalom kialakulásához.

Ha mindez tévedés lenne, akkor az ökológiai válság megoldásáért küzdő társadalmi csoportok meggyengülnének, és a válság még súlyosabbá válna. Ha az eddigi tudományos eredmények tévedésnek bizonyulnának, akkor a tudomány és az ezen a téren elkötelezett nagyszámú vezető politikus legitimitása is jelentősen csökkenne. Egy ilyen „tévedés” után más környezeti kérdések kerülnének előtérbe, amelyek az alapvető társadalmi, gazdasági és politikai kérdésekre megoldatlansága miatt szintén megoldatlanok maradnának, így egy ilyen változás – feltételezhetően – lassítaná az érdemi társadalmi változások elérését.

„És ha nem?”

A tudományos ülésszak másik kérdésére, „És ha nem?” – azaz ha a klímaváltozás továbbra is veszélyt jelentene az egész emberiség számára – az előzőekben felsorolt szempontok alapján lehet válaszolni: az eddig elért eredmények nem vesznének el, és továbbra is megmaradna az az esély, hogy az éghajlatváltozással komolyan foglalkozva megvalósulnak azok a társadalmi változások, amelyek hozzájárulnak a Föld ökológiai állapotának javulásához. (Ez természetesen bármelyik más ökológiai kérdés kapcsán megvalósítható, de valószínűleg nagyobb erőfeszítések árán, mint a klímaváltozás esetén.)

Az „És ha nem?” kérdésre adott választ azzal egészítem ki, hogy a klímaváltozással foglalkozó kutatások egyik legfontosabb eredményének azt tartom, hogy az egyre feszítőbb kérdések a tudományos kutatókat arra késztetik, hogy „másképp tekintsenek a világra”. Ha a klímaváltozás folytatódik, akkor ez továbbra is arra ösztönzi a kutatókat, hogy új megközelítések, új szemléletmódok alkalmazásával jussanak közelebb a válság „végső okainak” megértéséhez.

Egy ilyen – a különböző területeken felhalmozott tapasztalatok és tudás szintetizálására lehetőséget adó – szemléletmód a holisztikus szemléletmód. A továbbiakban bemutatom ennek jellegzetes vonásait, és azt, hogy általa hogyan juthatunk közelebb a „végső okok” megértéséhez.

A holisztikus szemléletmód

A „holo”görögeredetű szó, jelentése: teljes, egész. A holisztikus szemléletmód az egyes embert és a magát a világot is egységes egésznek tekinti. Jellegzetes vonásai: interdiszciplináris megközelítés, transzdiszciplináris megközelítés, a természet és a társadalom harmóniája és a végtelen tér-és időszemlélet.

Interdiszciplináris megközelítés

A klímaváltozás sokmás – önálló diszciplínák határai között nem kutatható – kérdéshez hasonlóan számos kutatót arra ösztönöz, hogy a saját megszokott és számukra biztonságot nyújtó diszciplínáik határait átlépve közösen keressék a válaszokat a felmerülő új kérdésekre. Ilyen kutatás vagy kutatási terület többek között a VAHAVA, az IPCC, „A Föld nemzetközi éve” és a nemnövekedés elmélete is. A határátlépések kérdéseivel foglakozik többek között Pierre Bourdieu tudományszociológiai munkássága és Thomas Kuhn elmélete a tudományos paradigmákról.

Az interdiszciplináris megközelítés végső célja nemcsak az, hogy a különböző szakterületeken szerzett ismeretek egységes közös tudássá váljanak, hanem egy új nézőpont megtalálása. Pierre Bourdieu az interdiszciplináris kutatások legfontosabb céljának éppen ennek az új nézőpontnak a létrehozását tarja. A tudományos kutatók e tevékenységük közben „ennek a nézőpont nélküli nézőpontnak a létrehozásán fáradoznak, amely a tudomány nézőpontja” (Bourdieu, 2005, 163. o.). Ez egy olyan nézőpont, ahol „minden részleges nézőpont összeadódik és kibékül, egy abszolút nézőpont, ahonnét nézve a világ színpadnak tűnik, egyesített és egységre törekvő színpadnak” (Bourdieu, 2005, 163. o.).

Az eddigi tapasztalatok szerint a klímaváltozás jelentős mértékben hozzájárult egyes diszciplínák közötti határok átjárhatóvá válásában, s „a tudomány nézőpontjának” létrehozásához. Egy ilyen fontos interdiszciplináris dokumentum volt 13 tudományos akadémia közös állásfoglalása, amelyet 2008-ban a G8 országok vezetőinek találkozójára készítettek el. Erre az összejövetelre a G8-ak vezetői meghívtak további öt nagykibocsátást végző ország (Brazília, Dél-Afrikai Köztársaság, India, Kína és Mexikó) vezetőit is, mivel a találkozónak az éghajlatváltozás volt az egyik napirendi pontja. Ebben az állásfoglalásban a tudományos akadémiák vezetői a politikai vezetőket tájékoztatták az éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos eredményekről, a várható kockázatokról és érdemi lépések megtételét sürgették. Ebben olvasható a következő rész: „A szén-dioxid-koncentráció emelkedésével ezek a hatások [az éghajlatváltozás hatásai] egyre súlyosabbakká és kiterjedtebbekké válnak mind földrajzi, mind ágazati értelemben. Az éghajlat stabilizálásához a kibocsátásokat fokozatosan a természetes nyelők nettó kapacitásának szintjéig kellene lecsökkenteni, ami kevesebbmint fele amai kibocsátásnak. Haladéktalan nagyléptékű kibocsátásmérséklésre van tehát szükség.” (Tud. akadémiák közös állásfoglalása, 2008, 18. o.)

A természetes nyelők a Föld jelenlegi népességet figyelembe véve körülbelül 2-2,5 t/fő CO2-ot tudnak elnyelni egy év alatt, ami közelítő becslésnek tekinthető (Le Quéré et al., 2014). A Föld jelenlegi népességét figyelembe véve 2011-ben az egy főre jutó kibocsátás értéke 4,7 t. (Erre a különbségre utal az idézett részben az „ami kevesebb mint fele a mai kibocsátásnak” szöveg.)

A természetes nyelők szintjének eléréséhez a G8-hoz tartozó országokban ennél sokkal nagyobb mértékű csökkentésre lenne szükség (Antal Z., 2015),de ezek olyan megdöbbentő mértékű csökkentést jelentenének, amelyeket az akadémiák vezetői nem akartak ebben az állásfoglalásban leírni. (A G8 országok egy főre jutó értékei (tonnában kifejezve) növekvő sorrendben a következők: Franciaország 5,3; Olaszország 6,5; Egyesült Királyság 7,1; Németország 8,8; Japán 9,3; Oroszország 12,6; Kanada 14,1; Egyesült Államok 16,8. A meghívott országok hasonló adatai: India 1,7; Brazília 2,2; Mexikó 3,9; Kína 6,6; Dél-Afrikai Köztársaság 9,2; Végül Magyarország adata: 4,8 t/fő/év (UN data, 2011).

Ez a számítási mód, amelyet az akadémiák vezetői alkalmaztak, azonban különösen jó módszer a természet és a társadalom kapcsolatának vizsgálatáraés elsősorban ezért idéztem ezt a részt. Egyrésztazért, mert egyetlen mutatószámba foglalja össze a természetben történő változásokat (a természetes nyelők nettó kapacitásának szintje) és a társadalmi változásokat (a kibocsátás szintje), másrésztpedig azért, mert ez a mutatószám alkalmas arra is, hogy a természeti törvények megsértését mindenki számára egyértelművéés érhetővétegye, és arra is, hogy a törvénysértés mértékében meglévő – országok vagytársadalmi csoportok közötti és más szempontok szerinti – társadalmi különbséget bemutassa. (A hasonló célt szolgáló „ökológiai lábnyom” számításában nagy a bizonytalanság, amelyek egy része ezzel a mutatószámmal kiküszöbölhető.)

Az interdiszciplináris megközelítés eredményei azonban eddig nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a természet és a társadalom kapcsolatában érdemi változások következzenek be, ami a kutatók egy részét újabb határátlépésekre ösztönözte.

Transzdiszciplináris megközelítés

Ebben a megközelítésben már nemcsak az egyes tudományos diszciplínák, hanem a tudomány határainak átlépése is megtörténik. A megoldás keresése átlépi a tudomány és a társadalom közötti hagyományos határokat. A tudomány mellett művészet, vallás és a „népi bölcsesség” is szerepet kap a megoldás keresésében, mert a természet változásai egy egyre szélesebb körű társadalmi együttműködésre ösztönöznek. Ez leggyakrabban a helyi és közösségi szintű klímastratégiák kidolgozása és megvalósítása során figyelhető meg. Ilyen helyi szintű programok ma már szinte minden európai országban működnek, például az Egyesült Királyságban a Transition Town mozgalom, Magyarországon pedig a Klímabarát Települések Szövetsége (Antal Z. , 2015).

A természet és a társadalom harmóniája

A holisztikus szemléletben a megbomlott harmónia helyreállításának egyik feltétele a természet és a társadalom megkülönböztetésének fokozatos felszámolása, „az egységes egész világ” újrafelfedezése. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a modern kor alkotmányának a szétválasztásra vonatkozó pontja megkérdőjeleződött, és ezért elkerülhetetlenné vált a természet és a társadalom kapcsolatának újraértelmezése.

Némedi Dénes: Modern szociológiai paradigmák című kötetben erről a kérdésről a következőket írta: „A modern társadalmi rend egyik alapja az a meggyőződés, hogy a társadalmi rend racionális berendezkedése garantálja a sikeres alkalmazkodást az objektív természeti rendhez, s hogy kellő figyelem jut az objektív természeti rend megismerésére –ahogy ezt a tudományról szóló mindennapi diskurzusok állandóan hangsúlyozzák. Másfelől a természeti törvények objektivitása alapot adhat a reménynek, hogy lehetséges ésszerű egyetértésre jutni" (Némedi 2008, 48. o.). Majd később azt írja, hogy a modern társadalmi rendnek ez az alapja megkérdőjeleződött, és a társadalomról alkotott elképzeléseinket újra kell gondolnunk (Némedi,2008, 49. o.).

Korábban idézett könyvében Bruno Latour is arról ír, hogy az ökológiai válság megoldásának egyik fontos feltétele a természet és a társadalom közötti harmónia helyreállítása: „A természet és a társadalom nem két különálló pólus, hanem a társadalom-természetnek, a kollektivitásnak egymást követő egy és ugyanazon terméke” (Latour,1999, 236. o.).

Közel egy éve, 2015 júniusában jelent meg Ferenc pápa Áldott légy című enciklikája (Ferenc pápa, 2015), amely a természet és a társadalom elválaszthatatlan kapcsolatáról ír.

A holisztikus szemléletmód fontos eleme, hogy a természet és a társadalom egységes egész, s ezért a társadalmi törvények csak akkor segítik a társadalom hosszú távú fennmaradását, ha azok a természeti törvényeket figyelembe veszik.

Végtelen tér-és időszemlélet

A modern társadalmakban nemcsak a természet és a társadalom kapcsolata változott meg alapvetően, hanem a korábban végtelen világ is leszűkült az érzékszerveinkkel vagy műszerekkel érzékelhető világra. A véges – a születéstől a halálig tartó időre szűkített –időszemlélet gyökeresen megváltoztatta az emberek mindennapi életét. A modern társadalom tagjai számára mind a mai napig számos nehezen vagy egyáltalán nem megválaszolható kérdést vet fel, hogy történelmi léptékkel mérve rendkívül rövid idő alatt a végtelen térből és időből egy önmaguk által szűkre szabott térbe és időbe kerültek.

A szűkre szabott tér is idő fogságából való kitörésnek egyik jellegzetes tünete „a modern kor betegségének” tartott állandó rohanás, amit számos lelki és testi betegség kiváltó okai között tartanak számon az orvosok és a pszichológusok. A leszűkült tér-és időkorlátok tágítása az egyik motivációja az egyre növekvő utazási vágynak is. De ehhez kapcsolódó társadalmi jelenség a „virtuális világban”való kalandozás is. A pszichológusok egy része a szűkre szabott tér és idő szorításából való kitörési kísérletnek tartja a narkotikumok elterjedését is. Számos más, e zárt világból való kitörési kísérletet ismerünk, amely mind arra utal, hogy – ahogy Carl G. Jung ezt megfogalmazta – az ember a végtelenre nyitott lény.

A szűkre szabott tér és idő szorításából való kitörési kísérletek olyan társadalmi változásokhoz vezettek, amelyek alapvetően hozzájárultak a Föld ökológiai állapotának romlásához. A holisztikus szemléletmód visszatér „a végtelen világba”, és ebben a megközelítésben keresi a természet és a társadalom közötti harmónia megvalósításának lehetőségeit.

A változások lehetőségei

Végső soron arra a következtetésre jutunk, hogy a klímaváltozás –és minden más, a Föld ökológiai állapotában az emberi tevékenység következtében bekövetkezett változás –arra hívja fel a figyelmüket, hogy a tudományos kutatásokban az eddigiektől eltérő, új módon keressük a választ a természet változásai miatt felmerülő kérdésekre. Ennek egyik lehetséges módja a holisztikus szemléletmód, de emellett számos más új megközelítéssel is találkozhatunk, amelyeknek közös célja az ökológiai válság „végső okainak” megértése. Ez a közös gondolkodás már elkezdődött, de ma még nem lehet tudni, hogy hol születnek meg a megoldáshoz vezető gondolatok, és azt sem tudjuk, hogy ezek a gondolatok hol kapnak majd kellő társadalmi támogatást ahhoz, hogy a természet és a társadalom közöttiharmonikus kapcsolat újból megvalósuljon.

Kulcsszavak: interdiszciplinaritás, transzdiszciplinaritás, harmónia, végtelen tér-és időszemlélet

Hivatkozott források:

  • Antal Z. László (2015): Klímaparadoxonok, L’Harmattan Kiadó, Budapest
  • Bourdieau, Pierre (2005): A tudomány tudománya és a reflexivitás. Gondolat Kiadó, Budapest
  • Brezsnyánszky Károly - Szarka László (2008):Földtudományok az emberiség szolgálatában - A Föld Bolygó Nemzetközi Éve, Magyar Tudomány,169, 10, 1227-1237.
  • Carbon dioxide emissions (CO2), metric tons of CO2per capita (CDIAC) (2011):UNdata, A word of information, http://data.un.org/Data.aspx?d=MDG&f=seriesRowID%3A751
  • Ferenc pápa (2015): Laudatio Si’ (Áldott légy). Szent István Társulat, Budapest
  • Le Quéré, C. –Peters, G. P. –Andres, R. J. (2014): Global Carbon Budget 2013. Earth Syst. Sci. Data, 6, 235–263. URL: http://www.earth-syst-sci-data.net/6/235/2014/essd-6-235-2014.pdf
  • Kuhn, S. Thomas (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest
  • Latour, Bruno (1999): Sohasem voltunk modernek. Osiris Kiadó, Budapest
  • Meadows, Donella –Randers, J. –Meadows, Dennis (2005): A növekedés határai harminc év múltán. Kossuth, Budapest
  • Némedi Dénes (2008): Bevezetés. A szociológia problémája. In: Némedi Dénes (szerk.): Modern szociológiai paradigmák. Napvilág Kiadó, Budapest, 15–68.
  • Rockström, Johan –Steffen, Will –Noone, Kevin et al. (2009): A safe operating space for humanity. Nature. 461, 472-475.
  • Tudományos akadémiák közös állásfoglalása (2008): In Klímabarát települések. Elmélet és gyakorlat. Pallas Kiadó, Budapest, 17–23.
  • UNdata (2011): UNdata. A word of information. URL: http://data.un.org/
  • Vida Gábor (2001): Helyünk a bioszférában. Typotex, Budapest

A cikk eredetileg a Magyar tudományban jelent meg. Angol címe: Relation between Society and Environment in Holistic Approach