Nobilis Márió, Római katolikus pap, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola adjunktusa előadásában kiemelte, hogy a Laudato si’ – Áldott légy! kezdetű pápai enciklika olvasásához nem kell semmilyen előképzettség, az érthető és követhető az átlagos olvasó számára is.
A zárójelben lévő számok a Laudato si’ – Áldott légy! kezdetű pápai enciklika hivatkozott, vagy idézett bekezdés számaira vonatkoznak.
Már a dokumentum kezdete szakít a hagyományokkal - formailag is. A pápai enciklikák korábban felsorolták mindazon magas rangú egyházi vezetőket, akiknek címezték a pápai levelet. Ez a címzésbeli titulussor teljességgel kimaradt ebből a dokumentumból. Ennek oka az, hogy a dokumentum „e bolygón lakó minden emberhez” szól (3). Ez nem egy belső egyházi dokumentum, hanem sokkal inkább egy általános kiáltvány.
A dokumentumot sokan „környezetvédelmi enciklikának” titulálják; Nobilis Márió szerint ez nem helytálló, mert ez egy társadalmi enciklika. Mint a pápa írja: „egy olyan ökológiára tudunk javaslatot tenni, amely egyéb dimenziói mellett magába építi azt a különleges helyet, amelyet az emberi lény foglal el ebben a világban, valamint az embernek a környező valósághoz fűződő kapcsolatait is.” (15)
A dokumentum szerint eddig csak a környezetvédelem egy-egy szeletével, részletével foglalkoztunk: a tudományos, a technikai, a gazdasági, a politikai aspektusokkal. Ez nem hozza a várt eredményt. Ezért együtt kell tekintenünk ezekre a területekre, hiszen a kérdés bonyolult és összetett, valószínűleg a válasz is az (63). Együtt kell tekintenünk e szakterületekre - együtt, középen az emberrel, aki felelős. Mint fogalmaz:
„ökológiai megtérésre van tehát szükségünk” (217)
amely kifejezés egyébként II. János Pál pápától származik. Ferenc pápa szerint be kell emelni Istennel való viszonyba a környezethez való viszonyt is. Ugyanakkor „nem elég, ha mindannyian külön-külön jobbá válunk.” (219) A „problémákra közösségi hálóval kell válaszolni… A tartós változás dinamizmusának elindításához szükséges ökológiai megtérés egyben közösségi megtérés is.”
Az enciklika felhívja a figyelmet arra, hogy a szeretet szerepét ki kell terjesztenünk, és olyan közpolitikát kell folytatni, amely gyökerében a szeretet van: „a szeretet szerepét a társadalmi életben – politikai, gazdasági és kulturális szinten – újra kell értékelni és a cselekvés állandó, legfőbb normájává kell tenni.” (231) Ez annál is fontosabb, mivel „előre látható, hogy bizonyos erőforrások kimerülése miatt új háborúknak kedvező helyzet áll elő…” (57) Mint írja: „sokszor maga a politika a felelős saját hitelvesztéséért… Ha az állam nem teljesíti feladatát egy térségben, akkor néhány gazdasági csoport jótevőként léphet fel, bitorolhatja a tényleges hatalmat és felhatalmazva érezheti magát, hogy ne tartson be bizonyos szabályokat, sőt teret adjon a szervezett bűnözés, az emberkereskedelem, a kábítószer-kereskedelem és az erőszak nagyon nehezen felszámolható formáinak…”
Ferenc pápa szerint a „politikai tervek vagy a törvény ereje” már nem elegendő a „használd és dobd el” logika megváltoztatásához; ehhez a kultúra megváltoztatása kell (123). A tünetek intézményi szinten is láthatóak (142), hiszen az például általános, hogy „a vállalatok úgy tesznek szert nyereségre, hogy a költségeknek csak a töredékével számolnak, és csak a töredékét fizetik ki.” (195) „Az ökoszisztémák közrejátszanak a szén-dioxid megkötésében, a víztisztításban, a betegségek és kórokozók kiszűrésében, a talajképződésben, a hulladékok lebontásában és sok egyéb szolgáltatásban, amelyet elfelejtünk, vagy figyelmen kívül hagyunk.” (140)
A párbeszéd, amely az enciklika egyik kulcsfogalma, magában foglalja a különböző területek ötvözését, de kiemeli a helyi lakosok szempontjainak beolvasztását is. Példaként az enciklika a várostervezést említi, ahol „nem elég a terv szépségére törekedni, mert még érdekesebb egy másik szépség szolgálata: az emberek életminőségéé, környezethez való alkalmazkodásáé, egymással való találkozásé és kölcsönös segítéséé. Ezért is olyan fontos, hogy a helybeliek szempontjai mindig kiegészítsék a várostervezők elemzését.” (150)
Az enciklika egyes helyeken meglepően konkrét, technikai részletekre is kiterjed, így például kifejti, hogy „környezeti hatástanulmányt nem szabadna egy termelési projekt vagy valamely megvalósítandó irányelv, terv vagy program kidolgozása után elkészíteni”. (183) Kiemeli a különböző szempontok együttes figyelembevételének, és a közös kompromisszum megtalálásának fontosságát. Ugyanakkor azt is megemlíti, hogy a párbeszéd és a részvétel nem csak a döntéshozásra vonatkozik, hanem a tájékoztatásra, a nyomon követésre és az ellenőrzésre is. Mint írja, ma már „nem elég csak arra figyelni, hogy a jogi szabályozás mit enged és mit nem.”
A Laudato si’egy teljes fejezetet szentel a nevelésnek, és ez önmagában is mutatja a téma fontosságát, amelyben az egyházaknak kiemelt szerepük lehet. Ez a nevelés sokszor önnevelés: az egyének szintjén kell, hogy megvalósuljon. Az enciklika nem becsüli le a fogyasztásra ösztönző hatások erejét, sőt, azt mondja, hogy „nevelési kihívással állunk szemben”.
Mindezek ellenére a dokumentum hangvétele alapjaiban optimista, reményt és hitet adó. „…az emberek, akik képesek végletekig lealacsonyodni, képesek felemelkedni, újra a jót választani és megújulni is, minden rájuk erőltetett mentális és társadalmi korlátozás ellenére… Minden embertől kérem, aki e világon él, hogy ne felejtse el ezt a méltóságát, amelyet senkinek sincs joga elvenni tőle.” (205)