Budapesten tartott nyári egyetemet az EEA, amelynek a fő témája az elővigyázatosság elve volt. A meglehetősen összetett témakört igen jó előadók igen különböző nézőpontokból közelítették meg. Az alábbi beszámoló korántsem teljes, és meglehetősen szubjektív.
A nyári egyetemen 34 országból mintegy 40 résztvevő vett részt. A hét napos képzés az elővigyázatosság elve köré épült. A témakörről konkrét esettanulmányok megismerhetőek az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) híressé vált kiadványában: Late lessons from Early Warnings
Jock Martin
Jock Martin, az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) munkatársa előadásában kiemelte, hogy bár Európában viszonylag magasak az adók, de világviszonylatban jó az egészségügyi ellátás. Mindez egy olyan társadalomban, amely a legidősebb. Kiemelte, hogy míg a döntéshozók szeretnek a biztosnak tekinthető tények alapján dönteni (certainties), a világ egyre inkább a bizonytalanságok felé mozdul (uncertainties). Vajon együtt tudunk-e élni ezekkel? Vagyon lehet-e elég rugalmas a társadalom (resilient approach)?
Környezeti terhelés = GDP x Népesség x Technológia
Egy ismert elmélet szerint a környezetre gyakorolt teher mértékét a GDP, a népesség száma és a használt technológia alapján lehet megbecsülni (Evironmental load = GDP x Population x Technology). A gyakorlat azt mutatja, hogy a GDP mértékén nem tudunk változtatni, és a népesség számán is aligha. A technológia az, ami a viszonylag legegyszerűbb módon változtatható – és ez meg is történik. Megtörténik, hiszen a hatékonyságot növelő intézkedéseket viszonylag könnyen bevezetjük – de ettől még a fő folyamatok lényegében nem változnak.
Ma még nyilvánvalóan több a nem fenntartható folyamat, mint a fenntartható. (Azt még fogalmi szinten is nehéz magyarra fordítani, hogy mit jelent a „to operatize the Sustainable Development Goals” kifejezés, a Fenntartható Fejlődési Célok üzembe helyezését? – a szerk.) Nyilván valóan paradigmaváltásra (shift of paradigm) van szükség. A 2008-as gazdasági válság idején a környezetvédelmi kibocsátások többsége csökkenő értéket mutatott, és ez a környezetvédelmi szakemberekben igen komoly reményeket ébresztett. Azóta a gazdasági szereplők többsége visszatért a válság előtti gyakorlathoz, és bizony ez a kibocsátási értékek jó részén is látszik.
Az éghajlatváltozás talán az a megatrend, amely a társadalmait kimozdítja a régi, láthatóan nem fenntartható gyakorlatok folytatásából. A felmerülő kérdések megoldására a technikai megoldások rendelkezésre állnak („all technical solutions are there”), a hiány más területről ered.
Sybille van den Hove
Sybille van den Hove (Bridging for Sustainability) előadását azzal nyitotta, hogy az emberiség egy új korszakba lépett. Ez az „Anthropocene”, amelyben a minket körülvevő világ legfontosabb tényezője már mi magunk vagyunk. Kitért arra, hogy nem a minket körülvevő bolygónk igazgatását („to manage our planet”) kell megváltoztatni, sokkal inkább a bolygónkhoz való viszonyunkat („to change our relation with our planet”). Az átalakulás folyamatban van: az emberek mindennapi tevékenységei élesen különböznek attól, ahogyan mindez mondjuk húsz éve zajlott. A gondolkodás átalakulása azonban mindezt lassan követi.
Általános válasz a felmerülő problémákra, hogy „több kutatásra van szükség”, hogy „minden mérhető, modellezhető”, és hogy „minden leírható ok-okozati összefüggésekkel” (tehát lineáris). Ahogy fogalmazott, ez a biztonság mítosza („myths of safety”), amelyet egy olyan tudományos kép támaszt alá, amely azt mondja, hogy mindenre van tudományos megoldás, minden megoldható.
A valóság nem ilyen. Legkevésbé a vissza nem fordítható (irreverzibilis) folyamatok esetében. Ha holnap reggelre kikerülne a légkörből minden szénmonoxid, akkor sem állna vissza az eredeti éghajlat, akkor sem térne vissza a rendszer az eredeti állapotába. Ez egy olyan globális kísérlet, amely ha nem sikerül, akkor nem tehetünk úgy, mint ha semmi sem történt volna. A fenntarthatóságról évekig azt tanítottuk, hogy az a gazdasági, a környezeti, és a társadalmi érdekek egyeztetésekor valósul meg.
Ma már látjuk, hogy nem elég a három érdekkör egyezésére várnunk. A hármas átfedés olyan pici területet fed, amely messze nem elég. Ma már azt mondjuk, hogy a gazdaság tevékenységeinek (economy) meg kell felelnie a társadalmi elvárásoknak (society), és a társadalom működésének meg kell felelnie a környezeti elveknek (environment).
A fenntarthatóságról való gondolkodáskor figyelembe kell venni, hogy az egyes tevékenységeknek ki a haszonélvezője, és ki viseli annak pénzügyi és egyéb terheit – milyen externáliák jelentkeznek? Egyes energia rendszerek például olcsónak tűnhetnek, de gyakran nem ismerjük a keletkező hulladékok kezelésének költségeit, a lehetséges balesetek lehetséges költségeit, a terrorizmus veszélyével jelentkező költségeket, és az energia rendszerek szükséges centralizálásának költségeit és elmaradó hasznait. A költség-hasznon elemzésen túl kell lépni, mert a legtöbb előny és hátrány nem fejezhető ki pénzben.
A fejlesztési lépések előnyeinek és hátrányainak számbavételekor figyelembe kell venni, hogy azok megítélése igen nagyban függ az értékrendszerektől. Az, hogy mennyit ér egy munkahely, eleve megítéléstől függ. Ennél még nehezebb kifejezni egy városi közpark értékét pénzben, vagy egy középkorú ember egészségének értékét.
Mindenképpen javasolható, hogy a közgazdasági elméleteket hasonló kétkedéssel fogadjuk, mint ahogyan a közgazdászok fogadják az éghajlatváltozás tényeit.
Xenia Trier
Xenia Trier, az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) munkatársa előadásában elmondta, hogy a környezetvédelmi ügyekben mindig hasznosabb harc helyett szövetségeket építeni. Konkrét ügyek mentén együttműködéseket kell létrehozni a hatóságokkal, a civil szervezetekkel, a tudomány képviselőivel.
Hans Bruyninckx
Hans Bruyninckx, az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) ügyvezető igazgatója a negyedik nap délutánján lépett a nyári egyetem katedrájára, amikor is a hallgatók már úgy érezték, hogy igen közel járnak szellemi befogadóképességük határához. Azonban a szokásost is felülmúló humora és vibráló előadó képessége hamar magával ragadta a „nyári-egyetemistákat”. Mindjárt az előadása elején felvillantott egy igen összetett ábrát, amely az Európai Környezetvédelmi Ügynökség kiadványait követőknek nem újdonság. A grafikon a jóllétet (nem jólét!) és az ökológiai lábnyomot vetíti egybe.
A jóllétet az emberi fejlettségi index segítségével (Human Development Index, HDI) értékelhetjük. A HDI három elemből tevődik össze: oktatás, születéskor várt élettartam és anyagi jólét. Az index értéke 0 és 1 közé esik, ahol a kisebb érték jelzi a fejlettebb államokat.
Az ökológiai lábnyom (ecological footprint) azt mutatja meg, hogy mekkora szárazföldi és vízi terület kell egy adott népesség igényeinek kielégítéséhez és hulladékainak elnyeléséhez (abszorbeálásához), azt a területet jelenti tehát, ami károsodás nélkül meg tudja termelni az aktuális életvitelünkhöz szükséges javakat (élelem, energia,...). Mértékegysége hektár per fő per év. A biokapacitás (biocapacity) kifejezés azt mutatja meg, hogy egy főre mekkora termőterület jut (ez a szám a Föld népességének növekedésével folyamatosan csökken). Egy ország teljes biokapacitását az országban rendelkezésre álló termékeny területek globális hektárban mért nagyságával fejezzük ki.
Az ökológiai lábnyom és a biokapacitás összevetése alapján eldönthetjük, hogy valamely ország természeti tőkéje elegendő-e az adott ország fogyasztási, illetve termelési tevékenységének a fenntartáshoz. Amennyiben a kiszámított ökológiai lábnyom meghaladja a biokapacitást, akkor ökológiai deficitről beszélünk, tehát az ország ökológiailag fenntarthatatlan módon működik.
A kettő egybevetésekor azt is láthatjuk, hogy Európa országai (az ábrán piros körrel jelölve) a HDI index értéke alapján többségükben igen fejlettek, az ökológiai lábnyom mutató alapján azonban mind az ökológiailag fenntarthatatlan tartományban vannak. Ami még ennél is riasztóbb, az az, hogy jelenleg nincsen olyan állam, amely egyúttal ökológiailag fenntartható és fejlett is lenne (az ábrán a jobb alsó sarokban a zöld tartomány).
Mostani előadásában Hans Bruyninckx azt hangsúlyozta, hogy a kalsszikus közgazdasági megközelítés szerint az elő cél a fejlettség elérése (tehát a grafikonon a jobbra tolódás), és ha majd azt elértük, akkor majd elkezdünk gondolkodni a fenntarthatóságon, azaz az ökológiai lábnyom csökkentésén (tehát a grafikonon a lejjebb tolódás. (az alábbi kép értelmében ez a piros nyilak követését jelenti.) Ezzel a megközelítéssel két alapvető probléma van.
- Egyfelől azok az államok, amelyek viszonylag fejlettek, nem csökkentik az ökológiai lábnyomukat (sőt- a szerk.). Erre sajnos a jelek szerint hiába várunk.
- Másfelől még ha a fejletté váló államok csökkenteni is akarnák az ökológiai lábnyomukat, a környezet addigra már nem tudja helyreállítani az eredeti állapotot. Addigra olyan mértékben degradálódna a biodiverzitás és a tájkép, hogy az már nem pótolható. A grafikon tükrében: le kellene csúszni a zöld mezőbe (az alábbi fotó értelmében a piros nyíl irányában), de addigra már nem lenne zöld mező.
Mindez leg markánsabban a Párizsi Klímaegyezményben tükröződik: a világ államai ebben elismerték, hogy nincs idő erre várni, nem érünk rá. Most kell cselekednünk, most kell fenntarthatóvá válni (a fenti fotó értelmében: most kell a zöld nyilakat követnünk).
Általános megközelítés szerint három féle fő tőke van: a pénzügyi tőke, a természeti tőke (natural capital), és az emberi tőke (human capital). A gyakorlat szerint az első fontosságát felülértékeljük, a második kettő fontosságát pedig alulértékeljük.
Népszerű megközelítés, hogy a technológia fejlődése válaszokat fog adni a környezeti problémákra. Az is általános gondolat, hogy az embereknek egyénileg kell változniuk: meg kell változtatni az életmódjukat (lifestyle), például kevesebbet kell vásárolni, és a már nem hordott ruhákat tovább kell adni. Ezzel felmerülhet az a kérdés, hogy akkor a környezeti problémák nem az államok és a cégek problémája, hanem az egyes embereké? Hogy azokért nem a döntéshozók a felelősek, hanem a magánemberek?
„2030 az új holnap” (2030 is the new tomorrow)
A stratégiai tervezés ma már nem 2020-ig tervez, hiszen ez már csupán két és fél évre van. A tervezés egyre inkább 2030-ig szól (ha úgy tetszik: 2030 az új 2020). Hans Bruyninckx is hivatkozott a fentebb bemutatott gondolatkörre, hogy messze nem elégedhetünk meg azzal, hogy ha a fenntarthatóság a gazdasági, a társadalmi és a környezeti elveinek megfelelő dolgokat jelenti: az nem elég, ha csak mutatóba van fenntarthatóság.
Ugyanakkor kiemelte, hogy mindebben az európai térség élen jár. Európa az egyetlen régió, amely teljesítette a Kyoto Protokoll-t, és az energiaipar átalakulásában is élen jár Európa.
Ez utóbbi azonban nem ilyen egyszerű: Európa valóban csökkentette az üvegház gázok kibocsátását, de ezt nagy részben úgy érte el, hogy az energiaigényes ipar Európából más térségekbe települt. Ezzel Európa gazdasági ereje is csökkent, félő, hogy „a mellékletbe kerülünk” (we get into the Appendix).
Az Európai Unió három integrált stratégiát alkotott környezeti ügyekre:
- a körforgásos gazdaságra vonatkozót ,
- az energia unióra vonatkozót, és
- a természeti tőkére, zöld infrastrukturára vonatkozót
Az utóbbi évek stratégiai tervezéseiben egyre inkább szembetűnik, hogy figyelembe kell venni a hosszú időtávú folyamatokat is, így a tíz-húsz éves tervezés mellett egyre hangsúlyosabb a 2050-ig, sőt 2100-ig szóló tervezés. A folyamatok összetettek, így például a Közös Mezőgazdasági Politika (Common Agriculture Policy , vagy a közlekedés szénalapú energiahordozókról való átállítása rendszer szintű gondolkodásmódot (systemic) igényel. Ehhez a szaktudásnak, és a gondolkodásmódunknak is fejlődnie kell.
Ma már, ha a gazdaság, vagy a társadalom jövőjéről gondolkodunk, akkor a környezet egy figyelembe veendő tényező. Ma már legalább bent ülünk a tárgyalóteremben („we are in the room”).
Ma már bent ülünk a tárgyalóteremben („we are in the room”).
Azt is kijelenthetjük, hogy bár a környezetvédelmet elismerik, de azt sokan még mindig a természetvédelemre szorítanák. „Igen, persze, a növények és az állatok védelme fontos, adunk területet, körbekeríthetitek, valóban, ez a környezetvédelem feladata.”
A gazdaság folyamatosan alakul: a folyamatokra ható tényezők egyre kevésbé a helyi üzemek, és a helyi társadalmak. A folyamatokat egyre inkább „oligo-polystic system”-ek irányítják (ez talán az oligarchiák rendszerének fordítható). A hagyományos szakpolitikák egyre kevéssé működnek; alapvető változásokra (fundamental shift) van szükség. A leg kézzelfoghatóbb talán az, hogy az EU által a biodiverzitásra kitűzött célokat a hagyományos módon soha nem érjük el, ez egyre világosabb, egyre sürgetőbb.
Csapdahelyzetek (Lock-ins)
Igen komoly veszélyt jelentenek azok a berögzülések, bezáródások (lock-ins), amelyek idővel akár csapdahelyzetekké is válhatnak. Amikor már csak azért kell az autózást fejlesztenünk, mert sok autópályát építettünk, és csak azért kell támogatnunk (az egyébként is korszerűtlen) szénalapú energiaipart, mert abba eddig is rengeteg pénzt pumpáltunk.
Nem véletlen, hogy a környezeti kérdésekben (is) gondolkodó szakemberek egyre inkább az élelmiszer-rendszer (food system) kérdéseiről beszélnek, és nem kizárólag a mezőgazdaság kérdéseiről. Ma már azt, hogy milyen növényeket és hogyan termeljünk, azt leginkább óriási cégek határozzák meg. Ennek ellenére az európai mezőgazdasági szakpolitika (Közös Mezőgazdasági Politika - Common Agriculture Policy még mindig a termelőre kíván hatni, a farmeren keresztül igyekszik a rendszert befolyásolni.
A jelenlegi átalakulásokból kijöhetünk egy magasabb, fenntartható szinten; de a csapdahelyzetek figyelmen kívül hagyásával kikerülhetünk egy kifejezetten kedvezőtlen helyzetben is; sőt, akár a rendszer összeomlásával is (lásd az alábbi fotó kivetített képén).
Mindezzel együtt az EU környezetpolitikája világviszonylatban is élenjáró, és vonzó. Az EU környezetpolitikai céljait igyekszik megvalósítani Norvégia és Svájc is, jóllehet nekik ez nem kötelező. Sokat elmond, hogy az Európai Környezetvédelmi Ügynökség legutóbbi ötéves összegző jelentésére több mint 1400 írásbeli vélemény érkezett, azt tehát nem csak hogy olvassák, de az komoly beszélgetéseket, vitákat váltott ki.
„Nem megjósolni akarjuk a jövőt, hanem alakítani” (not predicting the future but shaping it)
Környezeti ügyekben teljes paradigmaváltásra van szükség, de egyelőre a lehetséges irányok és koncepciók még versenyben vannak („alternative concepts compete”). Egyfajta anarchia van a szakmában („anarchic period”), amelyben sokszor csak megítélés kérdése, hogy amit hallunk, az információ, vagy csak zaj („info or just noise”)?
